12.7 C
Cegléd
2024. június 14. péntek
spot_img

120 év – 120 diák – Szepesi Hajnal

Szepesi Hajnal 1956-ban érettségizett a Ceglédi Állami Kossuth Lajos Általános Gimnáziumban. Édesapja Szepesi Brúnó 1941-től 1946-ig az intézmény tanára volt. Bátyja, Szepesi Attila 1946-ban, nővére, Szepesi Emese pedig 1954-ben szintén itt érettségiztek.

– A család Felvidékről származik. Hogyan kerültetek Ceglédre?

Édesapám Iglón született és nevelkedett, egyetemi tanulmányokra érkezett Budapestre az Eötvös Kollégiumba. Német-francia szakos tanárként először rövid ideig Egerben, majd Kecskeméten tanított. Én ott születtem és éltem négy éves koromig. 1940-ben apámat Ceglédre helyezték, a család oda költözött, én ott nőttem fel.

– Milyen volt a gimnázium, amikor te idejártál?

A Kossuth Gimnáziumba 1952-56 között jártam, főleg jó emlékeim vannak erről. Ekkor nagyjából ugyanannyi lány járt ide, mint fiú. Négy párhuzamos osztály volt: az A fiú, a B leány, a C és D vegyes osztály volt. A mi osztályunk C volt: 16 fiú, 16 lány. Ez volt az első orosz tagozatos osztály. Úgy emlékszem, előzőleg válogattak az általános iskolák végzősei között, így eléggé jó osztály voltunk. Néhány kollégista fiú és valamennyi abonyi bejáró is tartozott hozzánk. Osztályfőnökünk, Botka Ferenc akkor végzett a Lenin Intézetben, nagyon lelkes fiatal tanár volt. Csak azt az időt töltötte Cegléden, amíg mi végeztünk. Irodalomtörténészi ambíciói Budapestre szólították. [Botka Ferenc 1952-1957-ig volt a gimnázium tanára, utána a Vendéglátóipari Technikum Zalka Máté Fiúkollégiumának igazgatója, majd a Petőfi Irodalmi Múzeum könyvtárának osztályvezetője, később a múzeum főigazgató-helyettese, majd főigazgatója lett. Volt a Magyar Képzőművészeti Főiskola tanára és megbízott tanszékvezetője is. – Szerk.]

– Milyen volt abba az iskolába járni, ahol korábban édesapád tanított?

Amikor én a gimnáziumba járta, apám már nyugdíjas volt. 1944-es agyvérzése után már nem épült fel annyira, hogy taníthatott volna, bár nagyon vágyott erre. Magántanítványai folyton voltak, otthon főleg franciára tanította őket. Semmi olyan emlékem nincs, hogy előnyöm vagy hátrányom származott volna abból, hogy ő ott tanított.

– Tanáraid közül kikre emlékszel vissza szívesen?

Botka Ferenc nagy hatással volt életünkre. Ő még 1953-ban a Lokomotív Sportkör ceglédi természetjáró szakosztályának tagja, majd vezetője lett, és így rendszeresen vezetett túrákat. A vasutas szakosztály tagjaiként havi két szabadjeggyel utazhattunk, bejártuk az ország jelentős tájait, elsősorban a hegyvidékeket. Vezetésével elsősorban az akkor még újdonságnak számító országos kék jelzést teljesítettük, bár én pl. egyáltalában nem foglalkoztam ezzel, csak mentem a többiekkel, azután egyszer csak kiderült, hogy teljesítettem az egészet.

Szeretettel emlékszem kiváló tanáromra, Dizseri Sándorra, aki az irodalmat olyan élményszerűen adta elő, hogy még az egyetemen is abból éltem. Kedves kis történet vele kapcsolatban: akkor három gyermeke volt, a negyedik akkor született, amikor én már Pesten éltem. Édesanyám levélben számolt be arról, hogy a kistestvér érkezése után bátyja, az akkor nyolc év körüli András szerint „édeasanya olyan ügyesen eltitkolta, hogy még édesapa se tudta.”

Velkey Imrétől fakultatíve latinul tanultam, ennek hasznát vettem a könyvtárszakon a régi oklevelek olvasásakor.

Velkey Pál matematikára tanított, élményszerű volt, hogy élvezte a hosszú bizonyítások levezetését. Ő is járt velünk túrákra, még a tájékozódási versenyzésben is részt vett.

Elsősként Kovács Ella tartotta a tesnevelés órákat, majd nyáron ő jött velünk a nyári munkára Csemőbe. Utána távozott az intézményből, általában a Pest közelség miatt többen voltak, akik átmenetinek tekintették a ceglédi működést. [Kovács Ella ebben az egy tanévben tanított a gimnáziumban. – Szerk.]

Fakultatíve angolt is tanultam Ján Lászlótól, ő különösen nagy hatással volt rám 1956-ban. Amikor az “események” alatt hazajöttem az egyetemről, akkor ő szervezte a diákok megmozdulásait és egy helyi újság szerkesztését, ennek Nemzetőr volt a címe, én is részt vettem a munkában, tudtommal egyetlen száma jelent meg.

És hát vannak, akikre nem szívesen emlékszem, de róluk nem beszélek.

– Hol tanultál tovább érettségi után?

Érettségi után egyből felvettek az ELTE magyar-orosz szakára. 1956 október végétől februárig szünetelt az oktatás, mikor újra bementünk, a tanulmányi osztályon ki volt írva: „az orosz szakosok jelentsék be átszakosodási szándékukat.” Én angol szakra szerettem volna kerülni, először bíztattak is, de később egy felmérő alapján eltanácsoltak. Mentem bánatosan a folyosón, s megláttam a Könyvtártudományi Tanszéket. Bementem, jelentkeztem, fölvettek. Így magyar-könyvtár szakon végeztem, de végig pedagógusnak készültem, így a tanárkodáson kívül voltam gyermekkönyvtáros és a Pedagógiai Könyvtár hálózati munkatársa. Főképpen azonban tanárként dolgoztam, általános iskolában, szakmunkásképzőben, szakközépiskolában, gimnáziumban, egészen 74 éves koromig.

Mindig olyan munkám volt, amit szerettem. Az első olyan szeptember, amikor nekem már nem csengettek, keserves volt. Ma már nem bánom, hogy a portfólióírásból, az új NAT-ból kimaradtam.

– A munkádat többször is elismerték különböző kitüntetésekkel.

Aktívként viszonylag sok kitüntetést kaptam: Kiváló Úttörővezető, Aranykoszorús KISZ-jelvény, Szocialista Kultúráért, Kiváló Munkáért elismeréseket kaptam. Természetjáróként a Testnevelés és Sport Érdemes Dolgozója, könyvtárosként pedig a Bibliotéka emlékérmet kaptam, amit azok kaphattak, akik munkájukkal jelentős mértékben hozzájárultak a magyar könyvtári kultúra fejlődéséhez.

– Mesélj nekünk a családodról is.

Viszonylag későn mentem férjhez, 36 évesen, a következő évben született a fiam. Akkoriban sokan aggódtak, hogyan tudjuk majd felnevelni. Mi a férjemmel azt mondtuk, az érettségiig, csak eljuttatjuk. Azután részt vehettünk a főiskolai diplomaosztóján, ahol mérnökként végzett, és még táncoltunk a lakodalmán is. Örültünk az unoka, a most első osztályos Csaba érkezésének. Férjem, Bödör Miklós mezőgazdasági gépész volt, a Mezőgépfejlesztő Intézet dolgozója. Bár nem volt felsőfokú végzettsége, mindig ő volt mindennapi kérdésekben a tájékozottabb. 94 évesen békésen, szépen ment el, 10 nappal a közösen megünnepelt születésnapja után. Már négy éve, hogy megözvegyültem, azóta egyedül élek. Egyelőre el tudom magam látni, és azt szeretném, ha csak addig élnék, amíg ez így van.

Említetted, hogy talán a „válogatásnak” köszönhetően, jó osztály voltatok. Lett-e valaki országosan ismert valamely szakterületen?

Osztálytársaim közül talán a legtöbbre Szolcsányi Jancsi vitte. Ő nagyon jó volt matematikából, akarták erre irányítani, de ő úgy érezte, orvosnak kell lennie, hogy majd átvehesse apja praxisát Cegléden. Azután egészen másképp alakult, kutató lett a pécsi egyetemen. Egészen az akadémiai rendes tagságig vitte. Haláláig rendszeresen járt osztálytalálkozóinkra.

Csala Karcsi kedves, akkoriban vidám, tehetséges fiú volt. Eleinte osztálytitkár is. Végzésünkkor már határozottan a filmesztétika felé fordult, amikor a filmművészetire jelentkezett, ezt sokan reménytelennek tartották, de őt felvették. Egyetemistaként a menzán többször találkoztam és beszéltem vele. Hamar megnősült, Natália lányával jelenleg is tartom a kapcsolatot. Azt tudom, hogy szabadúszóként dolgozott sokáig, nem tudok megszokott, “polgári” foglalkozásáról. Találkozóinkra ritkán, rendszertelenül jött el, általában Lőrinc Jóskával, aki filmoperatőr lett. Együtt voltunk Botka temetésén, ahol fájón állapítottuk meg, hogy méltatói csak irodalomtörténészi érdemeit emlegették, arról nem szóltak, milyen jó tanár volt. Az utolsó találkozásainkkor már második felesége vezette az autót. Halála azért váratlanul és fájón érintett pár éve.

Tartjátok-e a kapcsolatot a volt osztálytársakkal?

Mi a végzés után először ötévente, később kétévente, majd végül évente találkoztunk. Az 50 éves találkozónkat a gimnáziumi ballagáshoz kapcsolódva tartottuk, beálltunk az osztályok mögé tarisznyákkal. Nekünk ez nagy élmény volt, az akkori végzősök és a közönség kicsit furcsállták. A legutóbbi találkozónk az utóbbi időben szervező Bezzegné Bakó Ibolya betegsége miatt elmaradt.

Köszönöm a beszélgetést.

Volter Etelka

Ps.: A Szepesi Hajnallal készült interjú közel két hónapja lapul a fiókomban, pontosabban a számítógépem memóriájában. Az interjú letisztázásakor abban állapodtunk meg, hogy a Ceglédi Kossuth Gimnazisták Öregdiák Egyesületének soron következő éves közgyűlésén találkozunk, ahol kapok néhány fényképet. A vírushelyzet azonban felülírta terveinket, a május 9-re tervezett közgyűlés elmarad. A „maradj otthon” jegyében én sem tudtam Hajnalt budapesti otthonában meglátogatni, és sajnos jelen helyzetben ő sem szeretne segítséget kérni a digitális világban jártasabb ismerőseitől. Így sajnos csak olyan képeket tudtam szerzni, ami a világhálón rendelkezésre áll. Ha majd a „rend helyreáll”, pótolni fogom a most hiányzó képeket.

Hasonló hírek

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét

Friss híreink

274 milliót ad a kormány a kórház vizesblokkjaira

A kormány 274,5 millió forint támogatást ad a ceglédi...

Kamerával vadásztak

Többek között Cegléden tartotta akcióját a rendőrség – a...

Életmű díj

Nagy megtiszteltetés érte a ceglédi fotóséletet: a Magyar Fotóművészek...

Egy ceglédi vagon életútja

Az élet néha érdekes meglepetéseket produkál, olykor olyan helyeken...

Jakab István Csáky Andrásról

Sajtótájékoztatót tartott a Városházán Jakab István, a Ceglédi Roma...