Amikor beült mellém az autóba, megszeppentnek tűnt. Kérdéseimre csak egy-egy szóval válaszolt. Legújabb világraszóló sikere azonban annál (nála) beszédesebb: SZEBENYI GERGŐ parasportoló junior világbajnoki címet szerzett Dubaiban, fekve nyomásban. Egyébként a Kossuth gimnázium 12. évfolyamos tanulója. A természet rendetlenkedő famulusai, a gének testarányban és testméretben eltérésekkel kísérték világra. Megérkezésünkkor, kilépvén a kocsiból, néhány járókelő természetesen (?) „ráfurcsállkodott”. Ő mosolygott: „Nem zavar, megszoktam. Sőt…” Hogy mit jelent számára, az életében a sőt, beszélgetésünkből kiderült.
Példázatos – lélekkutató, empatikus-szimpatikus, szófejtő – találkozást éltem át Gergővel. A párbeszéd a részéről „párszó-beszéd” volt. De én mások meghallgatásában is mindig hallgatok a tudományos metaforára: Minden szó olyan, mint egy billentyű a zongorán. Nem a felzengő hangja, hanem az elhullámzó zöngéje kelt érzelmet, sejtelmet. Ezért talál az Olvasó több zárójeles bekezdést ebben az írásban: ezek Gergő egy-egy szavának, rövid mondatainak visszhangjai bennem, általa ki nem fejtett, de lelkében-szellemében-tekintetében meglévő tartalmak.
– Szóval, mit jelent az érkezésedkor sejtetett „sőt”?
– Életem kulcsszava a motiváció, amely hátrányból előnyre sarkall. Az esetleges sérelmek nem sebzik meg a lelkemet, nem törik meg az akaratomat – sőt! A motiváció, a sőt ösztönzőleg hat, a csak azért is! magatartást erősíti bennem. Ebben vagyok esetleg erősebb az úgynevezett normális embereknél.
(Normális ember? Kit így, kit úgy küldött a létre a Teremtés. Mindenki valamilyen teremtett lény, valamilyen – sokféle – adottságú. Ha ezt a létezési keretet tehetséggel, szorgalommal, jó erkölccsel és teljesítménnyel kitölti, tökéletesen megfelel adott helyzete normáinak. Tehát más, de normális egyén.)
– Tehát önbizalommal éled az életed?
– Ha bemegyek egy boltba, persze, megnéznek. Megértem a szokatlanra való reagálást. Ez vele(m) jár. Hogy az önelfogadás átcsap bizonyítási erővé, önbizalommá, ezt sokaknak köszönhetem: barátaimnak, sporttársaimnak, az edzőmnek, Belme Péternek, családomnak és főleg édesanyámnak.
– Meg a sportsikereidnek…
(Ady Endre emberi-költői „akaratossága” a mégis-morál: mindennek (problémának) ellenére „Mégis győztes…” Más, Gergőre kisugárzó idézet is idevillant: „Nagyobbá mi se tesz, mint a nagy fájdalom.” A. Musset, francia költő. „Önmagunkkal harcolni a legnehezebb harc, önmagunkat legyőzni a legszebb győzelem.” Logan, német költő. )
– Ha ezzel az önbizalmas szemlélettel élsz, illenek rád ezek a bölcsességek is: Kicsi a csepp, de ha erősen hull, kivájja a köveket. A kis folyó is a nagy tengerbe tart. A kicsi is viselhet nagy nevet. – A már meglévő hírnevedet emelted magasabb szintre a világbajnoki címmel.
– Sok nemzet majd’ félezer versenyzője találkozott egymással. Én egy mexikói sráccal vívtam izgalmas párharcot. Ő nyomott 100, majd 110 kilót, az én 112 kilómat megadták, de a 117 kilogrammos nyomásom elvették, ami nagy gondot okozott volna akkor, ha a mexikói megnyomja a 113 kilós harmadik nyomását. Leültem, végiggondoltam, mit és hogyan kell tennem, s utána hibátlanul kinyomtam a győzelmet és egyben az országos junior csúcsot jelentő 122-t.
– Tudom, szokásos a kérdés: Mit éreztél a győzelem perceiben?
– Nem feltörő hurrá!-t, hanem elégedettséget: Ez szép volt, bizonyítottam. Biztos voltam magamban. Egyébként is higgadt az alaptermészetem, nem szoktam érzelgősködni, inkább fejben élem át az eseményeket. De otthon és a barátok között el tudom engedni magam. A családi jó hangulatot fokozom azzal, hogy igyekszem nekik is átadni az örömömből, bár mindig is szívvel-lélekkel velem éreznek.
– Hogyan találtál rá erre a sportágra?
– Mielőtt bekerültem a gimnáziumba, hat évig dobolni tanultam a zeneiskolában a kiváló Banai Szilárdnál. Ő elment, én abbahagytam. De élt bennem – mint mindig – a tenni vágyás. Tök véletlen volt. Anyukám elment a körmöshöz, vele én is, a hölgy férje kialakított a garázsban egy kis konditermet. Ott megszerettem a kondizást. Utána bejártam a Vasgyúróba (az egyesület a BCESE), s felfigyelt rám Belme Péter edző.
– Többször említetted édesanyádat felcsillanó tekintettel.
– Mert ő nevelt föl nagy szeretettel, segített megtalálni önmagamat. A kórházban, a kardiológián dolgozik. A bátyám a művelődési központban rendezvényszervező. Édesapám öt éve meghalt, kamionozott. Akkor ők már nem éltek együtt, így apa nélkül nőttem fel. Ez is motivált: neki is kell bizonyítanom.
– Tehát a sikerhez nemcsak izom kell, hanem szív is. Neked mindkettő erőt ad. Meg sikert, népszerűséget.
– Nem fogok „elszállni”, reálisan értékelem az eredményeimet, – van még hova fejlődnöm. Persze jólesik a sok elismerés. Az iskolában gratuláltak az osztálytársaim és a tanáraim is; telefonokat és médiafelkéréseket kaptam.
– Azt elfelejtetted (?) megemlíteni, hogy nagyon kedvelnek a gimnáziumban, ezért megválasztottak diák dirinek. Mindig ilyen visszafogottan fegyelmezett vagy?
– Tudok sokáig tűrni, kerülöm a konfliktusokat, a megbeszélések híve vagyok. De ha kell, megvédem magam. A rosszal szembe kell nézni és leküzdeni. Van azért humorom is, főleg öniróniám. Magamról is szoktam poénokat mondani.
(Hasonlatot keresek. Olyan ő, mint egy tavaszi hajtású faág. A szél meghajlíthatja, de friss erővel egyenesebbre lendíti magát.)
– Mivel ilyen nyílt és bizalmat adó vagy, ezért megkérdezem: Megérintett már a szerelem?
– Már igen…, de távoli…, bonyolult…, de majd eljön… Most az érettségire készülök, sok az edzés, jönnek az újabb versenyek, elfoglalt vagyok. De vágyom arra, hogy majd saját családom, gyerekem legyen. Szeretnék továbbtanulni: informatika vagy tesi az irány, személyi edzőként dolgozni. Nyelvvizsgázni fogok angolból. A sportban a távoli, de nagyon meghatározó célom a paralimpiai részvétel 2028-ban.
(„Soha se legyetek másodikok!” Nitzsche)
– Elégedett vagy. Tényleg nem hiányzik semmi?
– A foci. Jól cselezek, gyors vagyok. Kimentem a sportpályára, de az edző alkatomra utalva „eltanácsolt”. Most pingponglabdával dekázok a folyosón.
(Elhallgattunk. A másodpercek lassan lépkedtek. Majd Gergő merengésének csendjére olyan választ adott, amelyet én tapintatból nem mertem megkérdezni tőle.)
– Néha elgondolkozom: Ha választhatnék, hogy ilyen maradok, vagy normális termetű, nem biztos, hogy ez utóbbi mellett döntenék. Mert nem lennék világbajnok.
Koltói Ádám
