Január 12-én 17 órától a Ceglédi Kossuth Lajos Gimnázium dísztermében tartanak múltidézést, a 2. Magyar Hadsereg doni katasztrófájára és a II. világháborúban elesett hősökre és áldozatokra emlékezve Cegléd Város Önkormányzata szervezésében. Az eseményen történelmi visszatekintést tart Gulyás Zoltán, a Ceglédi Kossuth Lajos Gimnázium igazgatója, előadást tart Takáts László polgármester A Magyar Honvéd Királyi Légierő bombázóinak harcai 1942-ben a Donnál és az eltűnt gépszemélyzeteinek felkutatása napjainkban címmel.
Nekünk, magyaroknak ilyenkor január elején van egy évfordulónk, amit nem sokan tartanak számon. Előfordul az is, hogy jobban ismerik más nemzetek ünnepeit, évfordulóit, mint a sajátjaikat. Nagyon sokat kellene e téren fejlődnünk, mert a nemzeti öntudat mindig fontos, akkor különösen, ha egy tragédiáról van szó. A II. világháborúban való katonai részvételünk legtragikusabb időszaka 1942 tavaszán kezdődött. Több mint 200.000 magyar katona indult a Szovjetunióba, a Don folyóhoz, hogy a német hadsereg szövetségeseként támogassa az ottani haderőt. A magyarokon kívül olasz és román haderő vett részt a keleti fronton. Még azon a nyáron elfoglaltuk hadállásainkat a kijelölt folyószakaszon, ahol fél éven keresztül viszonylagos nyugalomban tették a dolgukat katonáink. Ez annyit jelentett, hogy ellenőrizték a folyót, valamint megtartották az ottani frontszakaszt. Aztán azon a télen Sztálingrádnál átszakadt a német arcvonal, ezt követően pedig óriási ellentámadás indult a vörös hadsereg részéről. Az orosz túlerő 1943. január 12-én elérte a gyengén felszerelt magyar haderőt, és a gépesített túlerőnek „köszönhetően” rövid idő alatt 120 ezer katonánk esett el, vagy került fogságba. Pedig honvédjeink a rossz körülményeik ellenére (hiányos téli felszerelés, valamint gyenge és elavult fegyverzet) hősiesen kitartottak.
Személyes vonatkozása is van életemben a doni katasztrófának, mert anyai nagyapám szintén itt harcolt, valamint kapott több sebet és esett hadifogságba, majd évek múltán tért haza. Sok történetet hallottam tőle gyerekkoromban, a hidegről a megpróbáltatásokról, az élelemhiányról, a sebesüléseiről. Egyszer átlőtték a combját, majd kézigránátszilánktól szenvedett sérülést, a szilánkok élete végéig benne maradtak a lábszárában.
Rövid írásomban nem szeretném részletezni mi vezetett a II. magyar hadsereg Doni katasztrófájához, erre vannak történelmi források, akit érdekel, olvasson utána. Ehelyett csak azt kérem a kedves olvasóinktól, hogy ne feledjék el ezt az évfordulót, amely nemzeti tragédiáink egyike, mégis olyan esemény, amiről mind a mai napig kevesen tudnak!
Nyíri Tibor
