Miként a folyó sodrásából tenyérrel merítünk ki vizet arcunkat frissítve, úgy emel ki az idő áramlásából egy pillanatot a régi fotó. A sárgult képeket rendezgetem, szakadozik a múlt homálya, felfénylik egy-egy emlék. Ez is: magyaróra a gimnáziumban (ó, anno!), a katedra mellett feszülök a tanár-költő Kiskun Farkas László előtt. Az érettségi után is tanúja voltam életének néhány évig Szegeden. Ő a tanárképző főiskolán tanított, én a bölcsészkaron tanultam. Találkoztunk néha. Megmutatta legújabb kéziratait, elemzésre kért a Tiszatájban megjelent verseiről. Felidézte ceglédi emlékeit is: „Szeretni kell e várost!” – hallottam, olvastam lírai sóhaját. Úgy kötődött hivatásához, „mint fa a földben, melyet / a gyökér onnan nem ereszt”. (Monológ pedagógusnapon)
Amennyire én tiszteltem őt tanáromként, ugyanígy ő is a volt gimnáziumi magiszterét, majd kollégáját, aki atyai barátja lett. Hozzá fordult meredélyekbe csúszó sorsfordulataiban, mentésért kiáltva: „Mondd, hogy érdemes (…) szólj hozzám, vezess!” (Velkey Imrének)
Szíves feladatom lett: hozni, vinni a híreket, kéziratokat, leveleket, könyveket Szeged és Cegléd között e két mester által adott misszióban. De: Ars longa, vita brevis – a művészet végtelen, az élet rövid. (Társalgásaikat gyakran latin mondásokkal fűszerezték.)
Már nagyon régen fölöslegessé vált futárságom. Ők ugyanis újra együtt vannak, hexametereket skandálnak, idézetekkel riposztoznak Fönt, az égi Parnasszuson.
*
Mintha most is ott állnék a katedra mellett irodalomórán.
– Látom, készültél az Élet című regényből. De vannak még hiányosságaid, pótolnivalóid. Jelentkezz javításra!
– Mikor, Tanár Úr?
– Minden órán.
Koltói Ádám
