29.6 C
Cegléd
2024. július 22. hétfő
spot_img

Létpillanatokra les

Megy az úton. Megáll. Tekintete – villanó vakufény – rávilágít valamire. Mit néz? – csodálkoznak az arra járók. Ő lát. Meglát. Részt az egészben: „egy képben csak talán, s csupán a lényeget”. (Radnóti) Már komponál, fényképezőgép nélkül is. S ha nála a fotóapparátus, elkapja a pillanatot. KISFALUDI ISTVÁN fotóriporter képeit terítettem magam elé, az alkotás igézetét megsejtve.  Ím, itt a tócsában az ősz ölte száraz levél. Mintha Kharón ladikján lebegne. (Talán a felvétel után valaki beletoccsant, s morogva ment tovább.) A másikon: Patkós Irma művésznőnek kitüntetést ad át Göncz Árpád köztársasági elnök. Puszi, profilban összeér az orruk. A pillanat műve. Meg a fotósé a szellemes kép. Gépe-szeme-tehetsége megvillant a tér és idő legkifejezőbb metszéspontján.

Ezek – megannyi még – művészi fotók. Több évtizede ismerem őt, dolgoztunk is együtt, – tudom, elhárítja magától a fotóművész megnevezést. Pedig „aki megmutatja láttatásával egy magasabb valóságban a szépet és emberit, az művész”. (Goethe) Célzásaim elől kitér – szerénysége szilárd -, ezzel indul a beszélgetésünk.

–    Mi a mérce? – kérdezi.  – A kiállítások száma? A fotóművészeti szövetségi tagság? Csak a minőség számít. Ennek megítélése viszont szubjektív. Nem a rang, – az adja meg munkám értelmét és értékét, hogy a fényképezőgép mögött élhetek, s fotózhatok. Én fotóriporter vagyok. Szeretem ezt csinálni, mert rögtön kell dönteni: az esemény – az élet – halad, el kell kapni a lényeges motívumokat tartalmazó pillanatokat. A jó kép sűrít, s bár hiteles, többet mond a látványnál. A fotóművész órákig tervez, rendez, ismétel. Ő irányítja a helyzetet, a fotóriportert az esemény vezeti. De minden jó képben közös, hogy felismerhető bennük az alkotó személyisége.

–   Mi a fotózás lényege?

–   Rögzítem a jelent, amely már azonnal múlt, s a jövőnek készítem.

–   Ma rengeteg képet készítenek mobiltelefonnal. Fejleszti ez a képi látást?

–   Valamennyire igen. De! Amikor a Galériában megnyitottam dr. Leitner József Camera Obscura című kiállítását, ezzel fejeztem be: Rohanva kameráznak, tervezés-rendezés nélkül káoszba vész a sok felvétel. Az élet mozgás, mobillal – egyelőre – nehéz ezt követni. Papírkép sem készül már, nem lesz kézzel fogható (!) emlék, dokumentum az elmúlt időkből.  (A Petőfi-dagerrotípiát ma is elő lehet venni.) Ugyanakkor nagy előny a gyorsaság és az azonnali továbbítás, a tér és az idő nem akadály.

–   Egyik jellemző alkotási módod a sorozatok elrendezése, etűdök komponálása. Így mutasd be életed emlékképeit.

Család. Szolnokon éltünk. Édesapám a megyei könyvtár igazgatója volt, édesanyám súlyos beteg lett. Amikor elváltak, a nagyszülőkhöz kerültem Ceglédre, ők neveltek 1956-tól. Többen vagyunk testvérek. Péter bátyám édestestvérem volt, ismert ügyvéd; apám második házasságából: András öcsém, a jogi egyetem rektorhelyettese volt, Julcsi húgom a postamúzeum igazgatója; anyám második házasságából van egy húgom, ő Bécsben él. Minden évben, október 23-án, apám születésnapján találkozunk Cegléden.

Sport. Mindig fontos szerepet játszott az életemben. Tizenöt évig úsztam, vízilabdáztam. Kitűnő csapattársaim voltak: Revuczky Gyuszi (nemrég temettük), a két Vámosi és Szepes testvér, Bíró Tamás, de játszottam Leitner Jóskával és Szakter Matyival is. Utána edzősködtem is egy kis ideig. Cegléd színeiben triatlonoztam és teniszeztem is. Egy évig a városi televízióban Ungureán Lászlóval és Veres Attilával sportadásokat készítettünk. Egyszer valaki becsöngetett hozzánk, s tizenkét képeslapot hozott. Átköltöztek egy másik házba, ott találta azokat. A lapok körbejártak a családban, híreket vittek. Az egyiken Péter írta meg apámnak 1963-ban, hogy serdülőként úszóbajnok lettem száz gyorson.

Fotózás. Apám nagyon jól fotózott, az ő gépével kezdtem el fényképezni. Az első képek festményszerűek voltak. Érettségi után (1966) jelentkeztem a főiskolára, operatőr szerettem volna lenni, de akkor csak olyanokat vettek föl, akiknek volt már valamilyen diplomája. Ezért a fotósiskolát végeztem el. Behívtak katonának (huszonhét hónap!), ott ismerkedtem meg a ceglédi származású, kitűnő fotóssal, Markovics Ferenccel. Rovatvezetője volt a határőrség lapjának. Itt kezdtem el riporterkedni.

Munkák. Raktári segédmunkás, nyomdai fényképész Budapesten, ezután hat évig a Magyar Televízióban világosítóként dolgoztam. (Akkor még minőségi filmek készültek.) Mivel 1975-ben megnősültem, s egy évre megszületett István fiunk, visszaköltöztünk Ceglédre. A szolgáltató szövetkezet fotórészlegére kerültem. (Nemrégen bontották le az épületet a Rákóczi úton.) S jött a nagy kaland: egy év Afrikában. Veres Dani (a közelmúltban halt meg) konyhai segédmunkásnak hívott Líbiába. Utána a Városháza alkalmazott esküvői fotózásra. Hét év múltán szabadúszó lettem. Filmeket készítettem a városi televízióban. Az egyik legsikeresebb: Király Laci bácsi patkolókovács volt, a műhelyében készítettem el a portréfilmet. Ezzel első lettem egy filmfesztiválon, bemutatta az MTV is. Két helyi lapnál is dolgoztam fotóriporterként: a Ceglédi Kék Újságnál és a VICO-s megyei lap ceglédi kiadásánál. Most már nyugdíjas vagyok, de dolgozom félállásban a Kossuth Múzeumban, kiállításokat rendezek.

Nagyvilágban. New York: 2000, majd 2001-ben a WTC-tornyok tragikus pusztítása után. Kiállításon mutattam be ezt az anyagot New York tegnap és ma címmel, több helyen szerepeltem vele az országban. Ecuador: egy hónapig jártam az őserdőt egy svéd csapattal. Indiánok között, 5500 méteren, a Chimborazo tűzhányón is. A kiállítás megnyitójára elhívtam az ecuadori konzulnőt, aki később felkért fotózni budapesti esküvőjére.

Szabadidő. Nagy elhivatottságom a szaxofonozás. Meglepő, hogy milyen sok jó női „szaxis” van Távol-Keleten. Az ő dalaikat hallgatom, tanulom. Már gimnazista koromban is a komolyzenét szerettem. Amikor Szöulban jártam rokoni esküvőn, megtanítottam egy zongoristát egy magyar gyermekdalra. Nem sokat vagyok otthon (két kedvelt macskám nyilván hiányol), járom és élem a hivatásom. Ez mozgásban tart fizikailag, szellemileg, lelkileg.

Hetven.  Ennyi éves lettem. Azt kérdezed: Sikerült-e „exponálni” a tehetségem? Talán több volt bennem? A fotózás ugyanolyan New Yorkban, mint a dzsungelben, mint Cegléden. Nagy lehetőségeket néha elkap az ember. Például Budapesten, az angol nagykövetségen fotózhattam az akkor látogatáson itt lévő Erzsébet királynőt. Azt hittem, száz fotós között lehetek, – egyedül nekem adatott meg a fotózás. Nyilván „magasabb” szakmai körökben jobban érvényesülhettem volna, de engem soha nem vonzott a karrier. Csak a jó fotó a siker. Elismer a város: megkaptam a Gubody-díjat, mostani születésnapomon köszöntöttek a városházán. Jólesett, hiszen itt élek. Akkor elégedett az ember, ha azon az úton jár, amelyre és amelyen képessége, célja vezeti. De lehettek volna leágazások… Erős vágyam volt, hogy kereskedelmi pilóta legyek. Nagyon érdekel és vonz a repülés. Modell „száll” a lakásunk mennyezetén, Amerikában ellátogattam az űrközpontba, Washingtonban a repülőmúzeumba.

Eszményképem. A szabadság. Életvezetőm ez. Létem levegője. Egyedül dolgozom. Magam vagyok a magam kontrollja. Bízom e kettősben: én és a fényképezőgép.

Koltói Ádám

Hasonló hírek

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét

Friss híreink

Neked mennyire naprakészek az ismereteid?

Sokan úgy gondolják, hogy nem lehet nekik újat mutatni...

Tippek bidé vásárlásához

    A bidé még ma is sok család számára ismeretlen...

„Lerúgták a biciklijéről a fogyatékos srácot”

Megtámadtak egy fogyatékos fiatalt Cegléden a Nagykőrösi úton –...

Másodrendű állampolgárok Cegléden

Miért vagyunk másodrendű állampolgárok Cegléden? Avagy csak a pénzünk...

Legjobb Otthon Ingatlaniroda

Új ingatlaniroda nyílik Cegléden a Kossuth Ferenc utca elején....