És mielőtt bárki elfogultsággal vádolna: egyetlen rokonom, közeli ismerősöm sem állt aznap este a színpadon. A műsor pusztán önmagáért tetszett: mert jó volt, mert látszódott rajta a pedagógusok maximalizmusra törekvő munkája, és ami a legfontosabb, a gyerekek tehetsége, odaadása, ötletessége.
A látottak után – már csak kíváncsiságból is – nem hagyhattam ki az alsó tagozat bemutatkozását sem. Próbáltam magam – legalábbis az elvárásaimat – visszafogni: apró gyerekekről van szó, nincsen még gyakorlatuk, sokuk még életében színházban sem volt, nemhogy színpadon… Féltem, hogy csalódás ér…
Ugye, már senkit nem lep meg, ha azt írom: a látottak most is sokszorosan felülmúlták a várakozást. Olyan szárnyaló énekhangokat, gyönyörűen muzsikáló zenész-csemetéket, „csupa ritmus” táncosokat láttam, hogy megállapítottam: nem kell nekem Ének iskoláját és egyéb tehetségkutató műsorokat nézni… Itt van élőben előttem: igaziak, eredetiek és szemmel láthatóan élvezik azt, amit csinálnak. Nyoma sincs lámpaláznak, mesterkélt mosolygásnak, természetesek, magabiztosak és tehetségesek. Ha ki kellene emelnem valamelyik produkciót, bizony nagy bajban lennék.
A finálé megható pillanataiban – amikor diák és pedagógus túl az izgalmakon együtt integetett mosolyogva a színpadon – az jutott eszembe: nem bírálat, hanem köszönet és tisztelet illeti azokat a tanárokat, akik időt és energiát nem kímélve lehetővé tették, hogy gyerek, szülő, közeli és távoli rokon – vagy csak egyszerű kíváncsiskodó – részese lehessen ennek az estnek.
Szeretném név szerint felsorolni őket, de hosszú lenne a sor, úgyhogy minden néző nevében hadd mondjak csak annyit: köszönjük.